Gondolom, mondtam már sokszor, hogy nem nagyon kedvelem Dickens regényeit; és a "dickensi" jelzőt általában az "idegesítően hatásvadász módon szívszaggató" egyszerű szinonimájaként szoktam használni. Viszont úgy emlékeztem, hogy ezt a regényt szerettem, és most, hogy újraolvastam, arra jutottam, hogy továbbra is ez az egyetlen Dickens-regény, amit (úgy nagyjából) szeretek. (Bár amikor először olvastam, úgy tíz éve, még jobban szerettem. ) Mindenesetre ez az úgy nagyjából szeretés is elég nagy szó nálam-nekem, lévén, hogy az összes többi Dickenstől, amit olvastam, hülyét kapok. Persze ettől a könyvtől is hülyét kaphatnék, alighanem, mert rém didaktikus, meg moralizálós, meg tele van hatalmas véletlen egybeesésekkel, és van benne egy csomó, kicsit sem árnyalt személyiségű, avagy (időnként szórakoztató, de legtöbbször idegesítő) karikatúraszerű szereplő. Szerencsére viszont itt vannak a fekete-versus-fehérnél némileg komplexebb alakok is, akik kellőképpen emberiek (és emberien hülyék) ahhoz, hogy érdekeljen, mi van velük.
Közben meg igyekezete, akár Wosple úr nevetséges komédiázása – kínos Hamlet-játszás egy műkedvelő társaságban. Pip szerencséje, hogy idejében ráébred a helyzet nevetséges voltára, meg az is, hogy van benne mélyen egy titkos mag – mint a Dickens-hősöknek általában, mely nem engedi a jót elbukni. Pip "legúriemberebb" periódusában is tesz pár gesztust, mely később sorsfordító jelentőségűnek bizonyul. És persze, happy end a többség számára. Igaz, megszenvedett happy end, de mégis. Romantikus kalandokkal, valószerűtlen véletlenekkel, néha (gyakran) sziruppal, de szerencsére humorral is tele történet. Elvileg nem is kellett volna ennyire szeretnem, de mégis. Tud a bácsi mesélni, olvassátok!